Árnyak

Lemegy a nap, s nőnek az árnyak,

Fojtón karolva kúsznak fel az ágyban.

Rátelepedve mellkasomra ölelik a szivem,

Nincs levegőm, sikoly nem hagyja el lelkem.

Vágyom vessenek véget,minden magányos percnek,de az árnyak csak jönnek, s a hajnallal mennek.

Nincs megoldás, se gyógyir, mert már nem ölel senki, nincs az a gyógyszer, ami mindezt megszünteti.

Nőnek az árnyak, napról napra erősebbek, a sikolyok némák, a remegés valós, a fojtásuk már igaz és fájdalmat okozó.

Néha már vér csattan, hogy a valóság érezhető legyen, önmagadba kárt téve, a körmöm húsomat tépi, csak végre megszűnjön a szoritás mi felriadva egyre később foszlik szét.

Ölelnek és várják a lelkem, a szivem...vágyom,hogy végre éjjel ölelve szűnjek meg ezek a percek.