Démoni magány

Örvényként húz a mélybe,

Sanyargatja lelkem,

Mélyen markolja nyakam éjjelente,

Mellkasomon ülve kaján vigyorral 

Az arcán, szìvja el erőm.

A magány fekete árnyként tartva

Örök fogságába.

Lassan hajol közel, s érthetetlen suttogássá

Olvad össze a sötéttel,

karmai kaparászásánák hangját hallom,

Ahogy felém magasodva lenyom és fogva tart,

S fülembe súgja nincs tovább, véged add fel!

Már rég sìrva könyörgöm,ha csak jön az éjjel,

Segìtsen könnyìtse lelkem, oldja fel testem 

Minden súlyának fájdalmát.

Mély, vöröslő tekintetét arcán kiülő önelégült

Mosollyal árnyalja, amikor kélyesen felkacag,

Senki nem fog segìteni, az enyém vagy!

Értéktelen, nem kellettél, hiába hitted

Szabadulhatsz, eljövök érted minden éjjel!

A sötéttel jön Ő is, már várom, mikor fogy el 

A levegőm,ahogy a mellkasomra telepszik

és kezdődik a kìnzó pokol, 

a forró könnyeim mossák arcom,

Testem megfeszül görcsbe, aztán mikor elszorìtja

Nyakam, elernyed és várja a kìnzás végét...

Azt, ahogy megmondhatja,

mennyire nincs menekvés,

Ez adja erejét,mert tudja Rám senki nem vigyázz!

Aki küldte élvezi, hogy itt hagyott a karmaiba,

Ezt akarta, de nem visz el, nem könnyìti lelkem,

Pedig patakazó néma könnyek áztatta sikolyban

Könyörgök, vigyen el örökre, nem bìrom,

Nem akarom, mert tudom igaza van...

De ismét jön a sötét, s már tudom megbújik a 

Sarokba, várja előmászhasson végig karmolva

A falakat, bekerìtve testemet és kiszorítva

A levegőt is belőlem, hisz tudja én nem kellettem,

Én értéktelen voltam, mert aki nekem az igaz volt,

Simán lemondott rólam, hátra hagyva az árnynak

Kìnozzon örökre a magány szorításában.