Dante pokla

Amikor a forró mardosó kìn, belülről emészt,

Amikor életem minden mozzanata egy emlék,

Amikor minden, ami voltam, akkor volt teljes,

Majd egy villanó tett tőre szìvtamponált,

ott akkor helyben.

Fulladni kezdtem, bugyogva öntött el a levegővételnél a tódult vér...,majd megfagyott körülöttem az idő és tér.

Eltávolodva testemtől, már halványulva látom önmagam, cikázó éles képes és hangok súgnak emlékeket akár merre nézek...szemem égetik a múltam könnyei.

Érzem minden dobbanással emészt a belső pokol, melynek kénköves bugyra a saját életem széttört tükörének egy-egy darabja.

Ott fekszem, a vér lassan megáll az ereimben, befelé vérzek, a világ nem látja, csak azt ott a padlón vagy és fuldoklassz a sárban. Várják egyedül felálljak a pocsolyából, de érzem lenyom ott maradok.

Keselyűként köröznek a győztes vesztemet kìvánó nők, akik már élve tépkedték húsom csontjaimról, esélyt nem hagyva a túlélésre.

Fekete árnyként ölelt még egy test, de aztán kivetett az is karjaiból, a keselyűk elé dobva, nesztek egyétek már nem kell, amelyik hamisabb, hazugabb,majd az kell...a keselyűk lecsaptak rám, és martak élvezték esélyem nem lehet....

Majd mikor már se húsom,

 se életem, 

se vérem nem volt, 

kiválasztotta a keselyűt, 

mely életemen hìzott.