Vörös és fekete

 

A nyár végi pirkadó nap sugara megfestette akkor a hajnalt,
mikor egy füstös, alkoholgőzös este után tisztult a kép.

Csak álltam az ajtóban és ezer meg ezer forgatókönyv képe
kavargott a fejemben, mi lesz ha belépek az ajtón.

Egy pillanat volt, amikor szívem átvette az irányítást,
és ennek terhe alatt lenyomta elnehezedő kezem a kilincset.

Ott voltál, még épp ébredtél, én leguggoltam melléd,
majd zavartan ültél fel az ágyban,
én pedig ugyan azzal a lendülettel léptem hátra
és álltam az ágyad mellett.

Amikor találkozott tekintetünk,
a szívem egy bizonytalan reménysugárként,
majd éreztem kezed kezemhez ér, szerte foszlatta
minden bizonytalanságom.

Nem gondolkoztam, csak vitt a testem,
és követte a mozdulatod, majd elvesztem
gyengéd ölelésedben.

Nyugodt voltam,
megszűnt a világ,
és könnyű volt minden.

Aztán beszélgetni kezdtünk,
nem harcolni, nem dacolni,
és nem akarva kényszerrel
új mederbe terelni a történet folyóját.

Amikor már látni akartál,
elkezdtünk hinni, újra remélni,
és élni. Egymásba feledkezve,
 magunk mögött hagyni
 a hétköznapok gondjait pár pillanatra.

Együtt kezdtünk idővel álmodni,
és remélni, újra írni porosodó
elfeledett történeteinket.

Bízni, bíztatni és reményt adni a másiknak.

Életünk könyvének sivár lapjai
kezdenek szavakkal és betűkkel megtelni,
közös emlékképekkel illusztrálódni.

A közös mesénket,
már együtt írjuk tovább,
de a vége oly messze a történetnek.

Lesznek rosszabb, és jobb,
vagy sokszor kitörölhetetlen sorok benne,
de egy a lényeg, hogy a tollat sose tegyük félre,
életünk könyvét pedig a polcra vissza porosodni.

2021.09.23.