Tövismadár

 

Bevezetés

Történet főhőse egy kicsiny jelentéktelen mindenki számára láthatatlan néma madár, kinek tolla nem volt fényes, nem volt díszes. Nem volt csodálatos énekhangja és nem volt a mindennapokba dallamos éneke, egy néma madár volt. Ezt a kismadarat, nem vette észre senki, rejtő semmilyen színe minden szem elől elrejtette, némasága pedig megóvta. Ha mégis valahol feltűnt rúgták, zavarták és bántották mert nem volt oly díszes és szépen szóló, mint a többi madár. Sehol nem volt helye.

Vörös rózsánk egy olyan helyen nőtt, ahol sokáig senki nem vette észre, élte a mindennapjait időnként apró kicsi szinte láthatatlan virágot bontott, egy skorpió volt egyedüli társasága, akinek minden szavát elhitte és kizárólag a skorpió szavait hitte igaznak. A rózsa csendben tűrte a skorpió minden bántását és csípését, mert tudta a skorpió másképp könyörtelen módon képes belemarni megannyiszor, amikor csak kedve tartja. Képes elüldözni bárkit a rózsánktól, aki számára nem felel meg.

A skorpió nem volt képes önzetlen módon semmire, ártó és elnyomó szándékkal a céljai elérésében bárkit feláldozott függetlenül attól, az milyen árat követel. Mérgével kénye kedve szerint befolyásolt és uralma alá hajtott bárkit és bármit, csak saját maga uralhassa őket.
A vörös rózsát különösen szerette uralni, nem engedte, hogy a rózsa a világot is meglássa, csakis őt figyelhette, őt láthatta, ha mégis megpróbálta a rózsa a fejét felemelni akkor azonnal megalázta, csalfának tartotta és csípésével mérgezte.

A tövis madár és a rózsa találkozása

Egy pirkadó hajnalon, amikor kis madarunk már kimerült volt, fáradt és már csak a halálát vágyta, kimerült fiókája gondozásában, akkor ezen a különleges reggelen eldöntötte talán életében utoljára, de repülni fog.

Repült és megfürdött a hajnali napsugarak aranyló fényében, ahogy megfestette vörösre a hajnal a tollait, egy pillanatra úgy érezte szép és látszik, de szíve összeszorult tudta mindez mulandó és amint felkel a nap a csoda véget ér.

Mégis repült és melengették szívét az első aranyló sugarak, ekkor pillantotta meg a rózsabokrot, amint még bimbózó piciny virágait dédelgette, haragos levelein és apró tövisein csillogtak a harmat apró gyöngyszemei.
A madár szinte életébe először, de úgy látta abba a pillanatba a rózsát, mint a világon az egyedüli legcsodálatosabb virágot.

Alá ereszkedett, de rettegett, a rózsa vajon elzavarja-e, vagy bántani fogja-e, mit fog tenni a rózsa. A rózsa, amikor észrevette a kismadarat széttárta leveleit és apró virágait a magasba emelte, majd gyengéden elrejtette a verdeső kismadarat békét jelentő rejtő ölelésében az ágaival, tövises ágaival megóvva a világ mardosó kegyetlenségétől. Madarunk abban a pillanatban érezte megpihenhet és hazaért, otthonra lelt a rózsa ölelésében.

Ott pihent még megannyiszor éjjelente a rózsabokor rejteként, a rózsa szíve is meleggel telt el, amikor a kismadarát vigyázta, vagy amikor a madár vele együtt fedezte fel a világ szépségeit, a madár olykor elmesélte mennyire széles a világ, mennyi szépséget rejt. Minden éjjel visszatért a rózsa ölelésébe, nem sejtette, hogy már az első pillanattól egy gonosz árny mérgezi ellene a rózsa szívét.

Idővel a fiókáját is elvitte a rózsához és megmutta neki. A kicsiny gyenge kismadár még nem értette, miért olyan csodálatos a rózsa, de látta anyja mennyire szereti a rózsát és nem törődött a tüskék okozta sebekkel, amit olykor szerzett, ha túl közel merészkedett a virághoz.

A tövismadarunk érezte idővel, ahogy a rózsa erősödött, hogy ha óvatlan a tüskéi a rózsának megsebzik, de nem törődött vele, mert a rózsa lett idővel az otthona a békéje. Semmi mást nem vágyott, csak a rózsa szeresse és átölelje, szóljon hozzá.

Idővel ez a skorpiónak már nem tetszett, úgy gondolta, a rózsa majd megunja a madarat és elzavarja, mert majd rájön mennyire semmilyen és jelentéktelen, de a rózsa védte még egy darabig a madarat, és kérte a skorpiót ne bántsa. A skorpió rengetegszer igyekezett megmérgezni a madarat, de mikor rájött az elrepül, ha támadja és a magasba száll, akkor a rózsát kezdte módszeresen mérgezni.

A rózsa minden nap, napról napra végig hallgatta, a kismadár mekkora teher számára, elveszi tőle a lehetőségeket, megfosztja a szabadságától. Idővel a rózsa elkezdte elhinni, amit a skorpió mondott, és ő ezen fellelkesülve még erősebben kezdte befolyásolni a rózsát. A rózsa kezdte bántani a madarat, elzavarta megannyiszor, és ekkor a skorpió, hogy igazolja cselekedeteit szebbnél szebb új madarakat, pillangókat csábított oda a rózsához, hogy a rózsa ne akarja többé, hogy a tövismadara vissza térjen.

A kismadár idővel elvitte fiókáját a rózsa közelből, mert tudta érezte a rózsa, ha teheti nem vigyázz és szándékosan sebet ejt a törékeny fiókán is. A tövismadár is, ahogy a rózsa erősödött évről évre több sebet szerzett annak töviseitől, ha túl közel húzódott, de mindig remélt és hitt a rózsának, hogy akaratlanul sebezte meg, és a tövismadár mindig megkapta, saját hibájából sérült. A tövismadár már nem mesélt a rózsának idővel semmit a világról, elnémult, érezte a rózsa már nem óvja.

Egy nap nem repült már el a rózsához, és elvesztette a hitét. Ekkora időről időre a rózsa csalárd módon mikor eszébe jutott még törékeny madara, akkor üzent érte a hajnali pirkadattal, vagy a lenyugvó nap aranyló sugaraival, amikor a tövismadár még repülni próbált.

De minduntalan, ha a skorpió erről tudomást szerzett, ismét támadásba lendült és módszeresen mérgezte a rózsát és mindent, ami a rózsában még emlék volt a tövismadárról. A legcsalárdabb és üres madarat csábította a skorpió a rózsa közelébe, két fiókával is, hogy bebizonyítsa egy másik szebb, díszesebb énekesmadár jelenlétében mennyire többen csodálják a rózsát amikor kivirít.

A rózsának tetszett a skorpió által teremtett jövőkép, a hamis illúziók sora. Dédelgette a hamis madarat, és annak két fiókáját. Eltaszítva a tövismadarát, akivel akkor is látták egymást, amikor más tudomást sem vett róluk a világban.

A tövismadár minden éjjel reszketett és félt, vágyta a biztonságot nyújtó ölelést, a rózsával közös beszélgetést, a rózsa világot jelentő ridegségét. Megannyi kegyetlen vihar tépázta madarunkat idővel, bántás és eltaszítás érte mindenhol, és a kismadár fénye már sehol nem volt, lelkében és szívében kialudt a fény. Már nem repült, már nem akart felkelni se semmit, csak némán tette megfakulva ismét dolgát.

Nem volt számára megnyugvás, és otthont jelentő ölelés, már csak csendben tűrte a világ kegyetlenségét.

A rózsa eközben virágot bontott, a legszebbet, amit a környéken valaha láttak, hamis madarát ölelte és óvta, a skorpió ágai között tanyát vert ismételten. A rózsa boldog volt, miközben néma madara haldoklott.

Egy éjjelen a tövismadár utoljára repült a telihold gyémánt fényében, tollain fehéren csillogtak a csillagok fényei. Oda szállt a rózsájához, a hőn szeretett egyetlen virágához.

A skorpió ekkor, azonnal alkalmat nyert és megsebezte, mérgével átitta a törékeny madár testét, a rózsa ölelését vágyta utoljára a madár, hogy érezhesse az otthonát a halála óráján.

A rózsa durván bele döfte ekkor a skorpió tanácsára a legnagyobb tövises ágát a madárba, és tüskéi mélyen megsebezték a madár szívét.

Ekkora a madár fájdalmában énekelni kezdett életébe először és utoljára, a rózsának énekelt, az ő egyetlen vörös feslő virágának.
A madár könnyei aláhullottak dala közepette, megállt a világ számára, de ő csak énekelt úgy ahogy semelyik madár nem volt képes soha, tova szállt a dallam megállítva a világot egy pillanatra halála óráján. A tövismadár éneke közepette egyre mélyebbre nyársalta fel magát a rózsa tövisein, és az nem tudott ellene tenni semmit. A madár testét égette a skorpió mérge, és percről percre gyengült, de annál szebben énekelt még egyszer utoljára.

A könnyein megcsillant a felkelő nap első sugara, de ő csak a rózsáját nézte, és olyannak látta, mint az első pillanatba.

A skorpió amikor a madár az utolsó lélegzetet vette és szíve örökre megállt benne a rózsa tövisével önelégült boldogságot érzett, és biztosította a rózsát, hogy helyesen tette, amit tett, a tövismadár senkinek nem fog hiányozni, jobbá tette a rózsa ezáltal a világot, hogy egy ilyen haszontalan madártól megszabadította.

Azonnal oda is hívta a fényes ékes tollú énekesmadarat, és biztosította a rózsát arról, hogy ő is segít majd neki a másik madár megtartásában, hisz neki is az az érdeke a rózsa boldog legyen.

A tövismadár élettelen teste, ekkor már ott pihent a porba a rózsa tövénél, annak árnyékában. Senki nem vette észre, mert a rózsa szépsége, az új fényes madarának díszes tollai elnyomták emlékét.

Csalárd élete a rózsának a skorpióval és az új madárral, meg még megannyi madárral, amit a skorpió hagyott, mert jobban tetszettek neki és oda engedte a rózsához mulandó pillanatokat adtak a rózsának.

A rózsa minduntalan hitt a skorpiónak és már nem is emlékezett az ő madarára, aki ott lelte halálát jeges ölelésébe.

A madarunkra senki nem emlékezett arra, hogy ő akkor is szerette a rózsát, amikor más nem vette észre, akkor is ott volt mellette, amikor más nem, akkor is hűen várta amikor más nem, és amikor a rózsa nem bontott épp színes virágot, vagy csak puszta tövises ágai voltak akkor is ölelésébe pihent.

A tövismadárnak ez nem számított, ő szerette a vörös rózsát. A vörös rózsa rideg, méltóságteljes és halálos tövisei ellenére.

Utószó:

A halott madár, aki életébe is jelentéktelen volt és mindig egyedül volt, senki nem látta vagy hallotta, vagy szerette, halála óráján énekelte a legszebb dalt szerenádként a rózsájának, aki ebből már semmit nem halott. A rózsa tövisei oly mély sebet ejtettek a madár testén, ami a skorpió mérgével együtt megölték az ártatlan madarat.

A rózsának semmit nem jelentett a madár szerelme, szeretete, hűsége és odaadása.
A skorpió ármánykodására mindig adott. Mindent készen akart a rózsa, hisz ő úgy gondolta neki jár, ő már mennyi mindent megtett, semmiért nem akart tenni, és azt az életet élte, amit a skorpió eltervezett neki. Számos madár volt, aki díszes, fényes, hol halk énekű volt, de mivel a skorpió őket a rózsa közelébe engedte a rózsa hitt a skorpiónak. A madarak csak addig foglalkoztak a rózsával, ameddig az ragyogó virágba borult.

Soha többé nem jutott eszébe az egyetlen tövismadár, akinek ő az egyetlen volt és a világot jelentette és árnyékában tövisei által lelte halálát.

A skorpió mostmár dolga végeztével örülve, hogy ármánykodása célt ért, lépten nyomon arra törekedett, hogy a tövismadár emlékét is kitörölje a rózsából, és meggyőzze az igazáról és tettének hasznosságáról.

A tövismadár fiókája még emlékezett a rózsára, sokszor eszébe jutott és emlegette és tudta az anyja mennyire szerette azt a rózsát haláláig egyként, és megtanulta mit jelent a hűség, és mennyire volt az anyja igaz és mennyire volt a világ legláthatatlanabb madara.