Nap és a Hold

A Nap lepihent,
magára húzta éjsötét csillagos takaròját,
s oly fáradtan nehezedett el minden reménysugara,
hogy szinte észre sem vette, ahogy elhalványult bíboros fénye.

Várta,hogy belépjen szobájába a Hold,
hogy megtörve a végtelen sötétet,
vigyázzon éjjel Rá,
ahogy egyszer megfogadták egymásnak.

Mire álmai bekúsztak a szobába,
kékségével a Hold is felébredt,
s hűvös hidegséggel simìtotta meg szunnyadò Napot,
annak halványulò fényében megfürödve.

Nap mindig csak várta,
 tudta érezte vigyázz rá,
de a Hold minden éjjel később érkezett,
sosem ébredtek vagy tértek nyugovóra együtt.

Nap,minden reggel új reménnyel ébredt,
hogy mire elfárad Hold egyszer mellé bújik,
és egyként töltik a hűvös komor éjjeleket...

Mégis tudták mindketten más-más világot uralnak,
hogy egyszer talán, ha egy pillanatra is
eggyé válva születhetnek majd újra...

Nap minden elejtett könnycseppje
Hold utáni vágyaként csillagként takaròján pihent meg.
Minden éjjel betakaròzott,
 így minden csillag emlékként őrizte a vêgtelen álmát...