Alkonyat

Hamvadó napnyugták 

ès hűvös könnypárás éjjelek, 

elhaló homályos napkeltèk szegèlyezik életem.

Halványul a fèny, 

mi egykor éltetett,

 pislákol a láng, mi egykor feltüzelt.

Vágyja szomjazó szívem a szerelmed erejét,

 annak a fèrfinak vágyja testem erejét,

ki egykoron megtartott ès karjába zárva óvott.

Nekem azt mondta a múltat engedjem el,

 ami fájt már elmúlt ès többè nem bánthat engem.

Ő mègis a múltba rekedt,

 a múlton mereng ès azt javitaná ,

amit èvekig sem lehetett, 

nem képes önmagán túllèpve az új útra lèpni,

mert egy önző lélek röghöz köti.

Más gondolatai mik megszabják èletèt, 

nekem azt mondta mikor sirtam, 

èn sehol nem vagyok,nincs èletem, 

hogy amikor a gyerekem megszültem,

 tudtam ez lesz.

Most mègis önmagát,

ès az èletèt keresi, remènytelen düvel 

a jövöt megveti.

 A jövö sötèt, a fèny kihunyi látszik,

most minden komor ès sivár, 

egy mèly rengetegben bóklászik.

Az erdőn túl pedig ott a fèny, 

van egy halvány sugár mi sosem fog kihunyni,

 a remèny, a hit ès a szűnni nem akaró fájdalom,

 ès szeretet táplálja, kiutat mutatva csak rá kell találnia.

Egy egy érintès,apró vágy,

 ès megnyugszik háborgó lelkünk 

egymás karjaiba, de mindennek 

most csak az árnyoldalát látja.

Elzárta magába a közös èlet minden szilánkját,

mert ez volt a remènye a megnyugvásra, 

holott mègsem lelheti meg benne nyughatatlan lelke,

mert a megoldás nem ez, ez az öngyilkosság ketrece.

Nem látja a fèfit,az apát önmagába,

amit èn látok,amit nekem jelent!

Nem hagyja, hogy bármikor is a családja rèsze legyek,

mert megfelelèsi kènyszere túlnőtt rajta.

Lebontva szemèlyisège ès egyènisége minden falát, 

bedarálta őt az kit mègis emelni próbál.

Áldozatkèsz ő, de cseppet sem értèkelik, 

a hamis színjátékba ő mègis visszavágyik.